gyermekkorom

Midőn már beszédképes gyerek voltam, anyám megkérdezte, mivel akarod foglalkozni majd, mire így szóltam, anyám, a lányok szívét akarom tanulmányozni, mivel nagyon tetszenek. Értem, búgott vissza anyám, azon a karcos basszushangján, szét akarod verni a fejüket. Dehogy, anyám, a szívüket - tanulmányozni - azt akarom!, ordítottam neki, ám ő, mintha siket volna, a füléhez tette az összehengerelt tenyerét, és úgy kérdezte, mit mondasz, fiam, mit akarsz még, nem értem. A lányokat! Tanulmányozni! A szívüket! Csak azt! Anyám búsan ringatta óriás kebelét, és a semmibe nézve elhúzta a száját. Egy szót se értek belőled, fiam. Hány óra, kérdezte. Negyed öt, mondtam. Érdekes, állapította meg, ezt értem, talán bagoly ment a fülembe, és kirepült. Tudja, anyám, magyaráztam neki, a lányok szíve olyan más, egy fiút más nem érdekelhet. Anyám lebiggyesztett ajakkal lapozott a könyvében, nem tűnt fel neki, hogy beszélek. Anyám, emeltem fel a hangom ekkor, hozol nekem ide lányszíveket, hogy élvezzem és markoljam? Mit mondtál, fiam? Ekkor elvesztettem a türelmemet, de mivel szerettem anyámat, csak dühösen legyintettem. Mindegy. Akkor jó.

Szerettem volna, ha kiderülök más, főképp anyám számára, de anyám nem értette, mit mondok neki. Talán kínaiul mondtam neki, talán hiányzott az interpretációs interface-e, talán elmegy a hangom, mindig ha.

Anyám halott, és ezeket az összes eddigi szavakat már mind milliószor elhasználták. Ez velük a legnagyobb baj.