Nem nagy fless a munkahelyen sirdogálni. Ülsz az íróasztalodnál, mindenki dolgozik, te meg könnyezgetsz ökör állat módjára.

Olyan jól meg lehet magyarázni, hogy mért ne búslakodjak. Mindenkinek van hozzám egy-két értelmes és keresetlen szava. Én mégis sírok. Az okok hasztalanok, hideg, üres szemmel merednek csak rám. Nincs velük dolgom.

Az átok azonban hatalmas. Célra tart, elválaszt, kizár. Hatalmas mancsát ha fölémemeli, eltörpülök és kínba halok.

Te nem létezel. Csak körvonalaid vetnek árnyékot a valóságra. Ha közelebb lépsz, megérted, hogy a sziluett nem állapot, csak esztétikai kezdeményezés. Aki nem létezik, az nem csajozik. Az nem lehet boldog. Az nem lehet boldogtalan. Az halott. Eljátszhatod, hogy létezel, ám az al- és felvilág határában úgyis újra el fogsz botolni, akár egyéves korodban, mikor eltörted a lábad.

Azt hiszed, csak foglyul ejtettk? Azt hiszed, csak üvegbúra alatt vagy? Azt hiszed, csak tévedés az egész? Ugyan, te érted félre a valamit. Azt hitted, lehetsz csak úgy, olyan, ahogy a többiek? Hát, mit képzelsz te magadról, kisfiam?!