Régem

Régen olyan egyszerű volt minden.

Ma összetörtem a kocsi végét, aztán összekevertem, hogy a Müpában lesz a koncert, aztán nem tudtam leparkolni, és a néni közölte, hogy csak tapskor enged be. Mondtam neki, hogy ez mise, itt biztos nem tapsolnak bele, engedjen már be a tételszünetben, de nem. A Gloria elején eljöttem.

Pedig annyira örültem, hogy végre valamit, ami nemcsak. De nem engedi meg a sorsom. Mi választ el engem másoktól? If only I could live up there like everybody else. Rohadt köcsög helyesírásellenőrző meg rohadt szemét számítógép.

Az a sorsod, hogy megdögölj. Ne feledd: addig fognak verni, míg meg nem döglesz. Úgy fogsz megdögleni, ahogy anyád a kórházban. Úgy fogsz megdögleni, ahogy apád vegetál. Úgy fogsz megdögleni, hazugságok, féligazságok és nyomor közepette, ahogy nagyanyád él.

Kérem, ne. Már megdöglöttem. Kérem, ne bántsanak tovább. Engedelmeskedem, csak ne kínozzanak, nincs miért. Nincs tovább mit elmondanom. És nincs senki és semmi, ami erőt adna befogni a szám. Nem vagyok senkié, és nem tart rám igényt senki, nekem sincs senkim. Kérem, én akár csatlakozom is, vagy mittudomén.

Jó lett volna még élni egy kicsit. Úgy, ahogy rég. Lindával. Ó, mennyi neved volt! És most veled együtt minden szó, ami valami másra vonatkozott, örökre halott.

Tudod, ez a fájdalom abból a biztos tudásból táplálkozik, hogy az utam előre kőbe van vésve, de, persze, több is veszett már, mint Mohács vagy én. Tudod, Bandikám, jobban meg kellett volna becsülni. Vagy jobban meg kellett volna gondolni, mielőtt a boldogságbusinessre adod a fejed, hiszen tudhattad volna, hogy.

Ámen.