A regisztráció második megerősítése

Életem, akár a hangyák társadalma. A mikronméretek szintjén élek. Tudom, a nanokorszakban már kimentem a divatból, de így is elég aprózott vagyok.

Vannak ezek a tevékenységek. Vásárlás, intézkedés, dolgozás, jointszívás, filmnézés, ivás, evés, autóvezetés, edzés, akupunktúra, pszichológus, kiverés, átutalás, számlaírás, főzés, sütés, macskáknak kajaadás, a jointot meg is kell tekerni, ki kell cserélni a vizüket is néha, és mindig csak várom, hogy vége legyen.

Felkelek, várom, hogy ennek a nyomásnak, szétesettségnek vége legyen. Elmegyek dolgozni, várom, hogy a munkának vége legyen. Elmegyek akupunktőrhöz, várom, hogy a kezelésnek vége legyen. Beülök az autóba, már kiszállnék, és szomorkodom, hogy az éjjelnappaliba még be kell ugranom. Hazaérve, alig várom, hogy a joint meg legyen tekerve, de amikor már el is szívtam, és várom, hogy ez is elmúljon, akkor kiderül, hogy hiába várom, nincs vége.

Az agy nagyon szilánkos törése.

Harminchat éves lettem én – ennyi más már nem lehett.

Esténként vinnyogva sírok utánad, mert nincs ennek a kibaszott életnek egy olyan eldugott sarkocskája, amely ne lenne tele veled. Még a szarásról is te jutsz eszembe, hogy milyen jókat szartunk együtt. Szűkölés. Kegyetlen.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.