A rémületnek megmondani nem lehet

Barta Andrásné verse

Apám apját, annak az apját, annak az apját, annak az apját és így tovább hívták Barta Andrásnak.

Nem ám egyirányú. Elvárná tőlem a valaki - na, de nincs is, aki elvárja -, hogy elsőszülött fiamat Barta Andrásnak nevezzem. Barta, Barta, az égi harcsa.

Ezekkel a Barta Andrásokkal utaznak az Andrásnék. Te is potenciális Barta Andrásné vagy, bármikor lehetsz a feleségem. Az egy csodálatos sor, ahogy az Andrásnék kialakulnak. Egy igazi szabályszerv.

Micsoda elődök nyomába léphetnél! Amidőn már nem voltam kisgyermek, talán 15 éves lehettem, belém jött az izé, hogy én meglátogatom a nagyanyámat, akit akkor már valami Imrénének hívtak amúgy, de maga Imre sem létezett már, ahogyan az a pózna, fa, padlásdeszka vagy lófaszjóska is rég eltűnt már, amelyre nagyapám felkötötte magát.

[A következő a koncepció. Adott egy személy, én magam, és hogy kiderítse, genetikailag és/vagy szociálisan képes-e a boldog boldogulásra. Adottak az ismert személyek, nézzük elélési sorrendben.

Apókát (+ 86)a saját lánya úgy szapulta, úgy kínozta, úgy meg nem értette - ez a lánya az én nagymamám - még most is emlékszem a szarszagra. Az éles hangokra. Az ordításra. A nyögdécselésre. Az üres tekintetre. Hogy nem akartam apókát meglátogatni. Hogy rémülten hallom, ahogyan a jótét lélek nagymamám úgy bánik az apjával, mint kapcarongyával. Ó, nem, annak végül is kényelmes, jó puhának kell lenni. És ahogy a fia nem tudj mindebbe beleszólni.

Papa (+ 62) - akar az álat. Végigvedelt, végigordított, végig kínlódott.

Józsi báttya. Így, két tyével.

- ó nem bírom tovább. Soha többé nem bírom tovább. Mért nem öltök meg?