Várni. Unatkozni. Türelemmel.

Sose az a jó, ami most van, hanem csak arra van esély, hogy ami lesz, az majd jobb lesz. Vagyis – bármilyen röhejes is kimondani – remény. Na, hát azt azbeszt megbaszta.

Szokásommá vált a remény. Rászoktam a türelemre, rózsám, hej. Zsigerileg bennem lett, akár egy DNS-szekvencia, tudja a testem reflexszerűen, akár a kutya a nyálat a citromra. Rothadó csontvázam, porrá száradt bőrszerkezetem, nyeszlett izomstruktúrám puszta megszokásból visz előre.

Csodálatos ez az üresség! Lenyűgöznek méretei és mérhetetlen tulajdonságai. Hiába, no, a semminél semmi sem teljesebb. Betölthetősége, nyitottsága még a political correction számára se lenne kevés. És ahogy mozdítja tovább a halott belsőt, dacára minden körülménynek, az legalább hősies.

Kérem a kalapom.

Félek.